Neve fogalmommá vált az évek során. Nincs olyan ember, aki ne hallott volna róla, akár jazz rajongó akár nem. Rengetegen dolgozták fel dalait, használták dallamait. A XX. századi zenére gyakorolt hatása vitathatatlan. Pedig élete nem indult valami fényesen. Louis Daniel Armstrong 1901. augusztus 4-én született a Louisiana államban levő New Orleansben.

 1971. július 6-án hunyt el. Armstrong jelentőségét a jazzben nem lehet túlbecsülni. A zenetörténet egyik legnagyobb hatású művésze volt. Több volt, mint csupán jazzmuzsikus, rendkívül népszerű szórakoztató művész volt (ezért egyes kritikusok elmaraszalják), és noha idővel más fekete bőrű jazzmuzsikusokat és muzsikusnőket is befogadtak a fehér társaság felsőbb régióiba, Armstrong volt közülük az első. Megtalálta az utat milliók szívéhez. Ha Armstrong fehérnek és jómódúnak születik, sikere nyilván akkor is rendkívüli lett volna, ám feketének született, és végtelenül nyomorúságos körülmények között, s ez sorsát még csodálatraméltóbbá teszi. Armstrong ezt a hatalmas áttörést személyes varázsa révén érte el.

Louis Armstrong New Orleans hírhedt Storyville negyedében született és nőtt fel.
Pontos születési időpontja sok évig ismeretlen volt, bár ő maga sokáig 1900. július 4-ikére tette, egy olyan napra, mely hazafias és szép emlékeket ébreszt, és mint azt számos krónikás sugallja, megmentette őt a katonai szolgálattól. Lepusztult bérházak, amelyek közül sokat bordély, kocsma, táncterem vagy éppen templom céljaira alakítottak át: ez volt az a színtér, ahol édesanyjával és kisebbik leánytestvérével növekedett (apjuk Louis születésének időpontjában elhagyta a családot). Gyermekkorának korlátait az utca szabadsága és a család anyagi igényei jelölték ki. Szabályos iskolába keveset járt, viszont gyorsan elsajátította a túléléshez szükséges bölcsességet. Az utca gyermeke volt. Hamar a pénzért való “lökdösődés” valóságos szakértője lett. Sokkal később, amikor már híres lett, még mindig emlékezett erre a “lökdösődésre “. Gyermekként – eltekintve a“szabályos“ munkától -, pénzkeresési célból egy kisegyüttessel énekelt. Armstrong életében drámai változást jelentett, amikor tinédzserévei kezdetén a Színes Gyermekek Javítóintézetébe küldték.

E közjáték állítólagos okáról az Armstrong közreműködésével készült önéletrajzból azt tudjuk, hogy 1912 vagy 1913 újév napján afféle gyermeki bolondozásból elsütött az utcán egy kölcsönvett pisztolyt. Akárhogy is vesszük, az otthonban töltött idő megváltoztatta az életét. Először énekelt, majd ütőhangszeresként szerepelt az otthon zenekarában. Ezt követően kürtös, majd végül kornettes lett. Armstrong rátalált a mesterségére. Első pillanattól kezdve rendkívüli zenei érzéket mutatott, és igen hamar a megfelelő szintre emelkedett nemcsak a kornettjátékban, hanem az összhangzás megértésében is. Amikor néhány év múlva hazaengedték az otthonból, Armstrong saját hangszert szeretett volna venni, hogy folytathassa a játékot, kölcsönvett egy kornettet, és több zenekarral is játszott.

Tinédzserévei végén Armstrong számos névtelen zenekarban játszott, melyeknek otthona New Orleans volt (nem mindegyik volt azonban jazzegyüttes), fokról fokra dolgozta fel magát addig, amíg a város legjobb zenekaraiban játszhatott. Az, hogy a zenekar, melyen keresztül Armstrongot bevezették a zenébe, az otthon zenekara volt, rendkívül fontos, ugyanis egy másfajta zenei hagyományba kapcsolódott be, mint amit akkortájt jazznek neveztek. A nevelőotthoni zenekar szabályos fúvószenekari indulózenét játszott, amelyben bizonyos sajátos elvárások voltak a zenészekkel szemben, például a precíz és díszített stílus ismerete. Amikor Armstrong ezt a zenefelfogást összekapcsolta a jazz ideáljaival, sokkal látványosabban díszített és személyesebb hangvételű zenét játszhatott, mint az akkori New Orleans-i jazzt játszózenekarok többsége. Nem meglepő, hogy az ifjú kornettos csodagyerek felhívta magára a város jazzmestereinek figyelmét, s az egyik közülük, Joe “King” Oliver meghívta zenekarába alkalmi közreműködőnek. Abban az időben, amikor Armstrong Oliver szárnyai alá került, 1917 körül, az volt az általános vélemény, hogy az idősebb zenész New Orleans legjobb kornettosa, és ezért a King (- király) nevet adományozták neki. Az ambiciózus Armstrong tudta, hogy minden szempontból igen sokat kaphat Olivertől. Oliver stílusa egyszerűbb volt, és hasonló más, kevéssel korábbi vagy szinte kortárs New Orleans-i kornettosokéhoz, köztük Freddie Keppard és Buddy Petitéhez. Armstrong karrierjéhez jól jött az Oliverrel való kapcsolat, amely sok kaput megnyitott a számára. Különösen érdekes az a tény, hogy Oliver megadta azt a lehetőséget a fiatal tehetségnek, hogy kilépjen a város kereteiből, és másutt is megismerkedjenek vele Louisianában.

1919¬ben Oliver Chicagóba ment a zenekarával, a városban maradó ifjú támogatottját az ő helyére lépő Kid Ory figyelmébe ajánlotta. És 1922-re már az ő együttese volt “a szélfútta város”, azaz Chicago legnépszerűbb együttese. New Orleansben Armstrong csillaga folyamatosan emelkedett, noha elutasította Ory ajánlatát, amikor az Los Angelesbe hívta ottani zenekarához; jobban szerette a már ismert várost, ámde amikor Oliver táviratot küldött neki, hogy jöjjön Chicagóba, nem habozott. Armstrong megérkezésének pillanatától a zenészek extázisban voltak a király, King Oliver és az ifjú tehetség duettjeitől. Ha a laikus közönség nem is pontosan tudta, mit hall, azt bizonyosan felfogta, hogy valami rendkívülit. Ebben a két évben Oliver és Armstrong zenetörténetet írtak, s ez még jó ideig folytatódott volna, ha nincs egy zongoristanő is a zenekarban. Ez a zongoristanő Lillian Hardin volt, aki különösen érdeklődött a fiatal kornettos iránt, és ő lett a második alapvető hatóerő az életében.
1924-ben Armstrong és Hardin összeházasodtak, és a hatása hamarosan érvényesült is: Armstrong elhagyta Oliver zenekarát, és New Yorkba ment.

Itt Armstrong a Fletcher Henderson-zenekar tagja lett, ahová olyan fajta szólójátékot hozott, ami minden eddigi hasonlót messze felülmúlt. Zenei elképzelései azokon a harmóniákon alapultak, amelyeket ő és Oliver alkalmaztak, s ezek ösztönzőleg hatottak Henderson állandó hangszerelőjére, Don Redmanra. Armstrong épp csak egy esztendőt töltött Hendersonnal, majd 1925-ben visszatért Chicagóba, hogy felesége kívánságának megfelelően az asszony zenekarával kivívja “A világ legnagyobb trombitása’ címet. A következő két-három évben sűrűn készítették a felvételeket, többek között a nevezetes Hot Five és Hot Seven együttesekkel és a legjobb bluesénekesnők kísérőjeként is, közöttük Bessie Smithszel, Clara Smithszel és Trixie Smithszel. Szünet nélkül dolgozott, 1926-ban párhuzamosan a Carroll Dickerson és az Erskine Tate zenekarokkal, és rövid ideig két legközelibb zenei barátjával, Earl Hinesszal és Zutty Singletonnal együtt klubtulajdonos is volt. Az évtized végére Armstrong már az egész országban keresett lett, fontos felvételei voltak Chicagóban, New Yorkban, Washington DC-ben, Los Angelesben (ám New Orleansben már nem, ahova szinte soha többé nem tért vissza).

A harmincas években Armstrong a kornettet a trombitával cserélte fel. Rendszeresen játszott neves zenekarokkal, de gyakran utazott egyedül is, hogy valamely városi zenekar kíséretében muzsikáljon. Fellépett, és felvételeket készített a Les Hité s-zenekarral, amelyben a dobos Lionel Hampton volt, Los Angelesben és New Yorkban Chick Webb-bel.1932-ben és 1933-ban került sor első két európai turnéjára, hatalmas, tomboló közönségnek játszott, bár sokan, akik addig csak hanglemezekről ismerték, nemigen tudták hová tenni színpadi manírjait – grimaszolását, bohóckodását, izzadását. 1935-től Armstrong a Luis Russell-zenekar frontembere volt, elhalványítva a zenekar vezető trombitásának, Henry,, Red” Allennek figyelemre méltó tehetségét. 1938-ban Louis és Lillian elváltak, és Louis Alpha Smitht vette feleségül. 1942-ben azonban harmadszor is megnősült, amikor is Lucille Wilson lett a neje. A swingkorszak mellőzte Louis Armstrongot, és ez számos megfigyelőt arra az álláspontra juttatott, hogy ettől a ponttól kezdve a pályája már leszálló ágba került. Kétségtelen tény, a big band, amelynek Armstrong a harmincas években az élén állt, gyengébb volt versenytársainál, de a saját játéka legalább olyan erőteljes volt, mint a korszak más virtuóz hangszeres vezetőié. Zenei stílusa egy kissé elmaradt a közönségigénytől és a negyve¬nes évek elejére kiment a divatból. 1935 óta Armstrong sorsa Joe Glaser kezében volt, egy keménykezű, kompromisszumokat nem ismerő, kifelé forduló emberében, akit vagy szerettek, vagy gyűlöltek.

Glaser, aki könyörtelenül megtett mindent, hogy ügyfelei gazdaggá és híressé legyenek, igen intenzíven dolgozott Armstrongért. Ha a big band ernyedtnek tűnt, Glaser mindenkit kirúgott, és fiatalabb, rámenősebb (nem csak zenei értelemben) zenészeket szerződtetett sztárja hátteréül. Amikor ez sem “jött be”, akkor egy, a New York-i Town Hall¬ban szervezett koncert hatására, ahol Armstrong egy kisegyüttes élén állt, és zajos sikert aratott, Glaser egy olyan új zenekari formációt hozott létre, amelyben csak sztárok voltak, és ezt a csapatot “Louis Armstrong and His All Stars” néven bocsátotta a piacra. Ez kiváló felállás volt Armstrongnak, és hátralevő éveiben ez is maradt számára a zenei megjelenési forma, még ha az örökösen változó személyi összetétel mármár nevetségessé is tette a zenekar bombasztikus nevét. Az All Starsszal Armstrong végtelen világkörüli turnék sorozatába kezdett, egyetlen estét is alig hagyva ki; alkalmilag klubokban, fesztiválokon is fellépett, de leggyakrabban mégis csak koncerttermekben, amelyeket zsúfolásig töltöttek a rajongók. Az első All Starsban Jack Teagarden, Barney Bigard, Earl Hines és Big Sid Catlett szerepeltek, majd váltások után Trummy Young, Edmond Hall, Billy Kyle és Cozy Cole kerültek az együttesbe. Később, amikor a standard emberek elnyűvődtek, akkor Russell Moore, Joe Darensbourg és Barrett Deems kerültek a csapatba. Néhány évig a tagok között szerepelt a bőgős Arwell Shaw és Velma Middleton énekesnő.

Az All Stars show-műsorok formája és tartalma, amelyet az ötvenes és a hatvanas évek tradicionális jazz-boomjának számtalan együttese szörnyűségesen és sértően lekopírozott, előre tudható volt, a szólók estéről estére megismétlődtek, gyakran hangról hangra. Ez alátámasztotta azt a nézetet, hogy Armstrong régebben jobb volt. A legkorábbi Ail Stars érdekfeszítően játszott a Satchmo At Symphony Hall és a New Orleans Nights lemezen, míg a későbbi zenekarok olyan klasszikus dolgokat produkáltak, mint a Louis Armstrong Plays W. C. Handy és a Satch Plays Fats. Mindezeken a felvételeken Armstrong játéka kiváló. Ám az idő múlása, mint mindenkit, őt is megviselte, s idővel még Armstrong óriási erejű arcizmai is lazultak. Ekkor azonban hatalmas tehetségének egy másik oldala érett be teljesen. Akinek a legkevésbé is volt füle hozzá, már a húszas évektől hallhatta: Armstrong kivételes énekes. Bármilyen más műfajról lett volna szó, az a hang reménytelenül tönkrementnek tűnt volna, ám a jazzben tökéletes hangszerként működött. Armstrong rekedt torokhangja, lustának ható előadásmódja, tökéletes ütemérzéke és könnyed, hibátlan ritmizálása a legkülönbözőbb daloknál is azt a sajátos érzést keltette, hogy pontosan hozzájuk való.

Pompás példája ennek rengeteg dal, a viharosan mulatságos “(I Want) A Butter And Egg Man’-től az olyan lélektele szövegig, mint a “(What Did I Do To Be So) Black And Blue”, a “Do You Know What It Means To Miss New Orleans”, és a blues számtalan remek tolmácsolásáig. Komikus abszurditásokkal gazdagította a “Baby, It’s Cold Outside”-ot, eltúlzott szentimentalizmussal a “What A Wonderful World”-ot, amellyel 1968¬ban a brit sikerlista első helyére került. Textúrát, érzelmi melegséget és az összhang ritka finomságát adta hozzá a szövegírók munkájához. Ráadásul ő volt az egyik legelső előadó, aki scatet (a korábbi szöveg helyett szövegnélküli improvizációt az énekben) énekelt, ügyesen és intelligensen (mint egyszer elmesélte, akkor kezdett scattelni, amikor 1926-ban a stúdióban a “Heebie Jeebies” kottája felvétel közben a földre hullott). Késői éveiben sokkal inkább énekes és szórakoztató művész, mintsem trombitacsillag. Addigra Armstrong az egész világon ismert lett, akit nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül emberek tízmilliói ismertek névről, felismerték személyét és hangját, és úgy rajongtak érte, ahogy azt a századfordulói New Orleans árnyas oldaláról származó srác el sem tudta volna képzelni.

Armstrong világméretű művészi rangja okozott számára néhány problémát a többi színes bőrű amerikaival; úgy vélték, hogy többet is tehetne fekete társaiért. Nyíltan kritizálták színpadi és színpadon kívüli viselkedéséért, afféle alkalmazkodó Tamás Bátyának mondták. Valóban, Armstrong nem volt harcos fajta, habár egyszer dührohamban tört ki, amikor a polgárjogi küzdelmek idején meginterjúvolták az 1958-ban Little Rockban történtekről. Amit viszont a kritikusai nem vettek figyelembe, Armstrong Little Rock idején csaknem 60 esztendős volt, és a polgári jogokért folytatott mozgalom kiteljesedésekor már régen túl volt azon a koron, amikor kortársainak többsége már megelégedetten nyugalomba vonult. Egy ilyen korú embertől elvárni – még ha olyan körülmények között született és nőtt is fel, amilyeneket egy vagy két generációval későbbi, ugyancsak nehéz sorsú társai sem igen tudtak volna felfogni -, hogy lelkesen magához ölelje az emberi jogok mozgalmát, egyszerűen túl sok lett volna.

Csaknem 50 éven keresztül hivatásos szórakoztató volt, és nem is akart megváltozni. Louis Arm¬strong csaknem a legvégsőkig turnézott, utoljára még egy szívrohamból felépülve is. 1971. július 6-án New York-i otthonában álmában halt meg. Maroknyi kivételtől eltekintve az Armstrongot követő időszak legtöbb trombitása adósa a nagy úttörő stílusbeli fejlesztéseinek. A korai negyvenes években – többek szerint, Armstrong jelentőségének és tehetségének első hanyatló jelei ekkor mutatkoztak – fontos változások kezdődnek a jazz stílusában. Jórészt Charlie Parker és zenésztársai, akik között Dizzy Gillespie volt a legfontosabb, munkássága idézték elő, hogy a jazztrombita stílusa megváltozott, és Armstrong játéka nem volt többé a legkorszerűbb.

Hatása azonban csak valamivel mellékesebbé vált, el nem tűnt soha, aztán a postbop korszakban azt a technikai profizmust és káprázatos technikát, amit ő hozott a jazzbe, ismét olyan figyelemre méltó teljesítményként értékelték, mint ahogyan már korábban. A korai húszas években Louis Armstrong a jazzmuzsikusok és a jazzmuzsika legbefolyásosabb személyisége lett, megváltoztatta a zenészek hangszerekről való véleményét és a hangszerjáték módját. Nagyon sok virtuóz előadó került színre a jazzben, amióta Armstrong először színre Iépett, de egyikük sem érte el sem a virtuozitás, sem a jazzhez vaIó elkötelezettség hasonlóan magas fokát, a blues feelinget, vagy az egyszerű és kifejező életörömöt. Louis Armstrong páratlan unikum volt. A zenei világ igazán szerencsés, hogy kiemelkedő munkásságát magáénak tudhatja.

The post Louis “Satchmo” Armstrong appeared first on VBstudioZ.com.

Két szó, ami ugyanaz. Duran Duran (durance,endurance) kitartó csapat, és erősek is. Szükség is van erre ha az ember más filozófiával közelít a zenei piachoz, mint a többiek. A nyolcvanas évek egyik igen sikeres csapata, nem a sorozatgyártásra rendezkedett be. Ők tényleg mondani akartak valamit, és ha nem volt mit, akkor csendben ültek a babérjaikon. Amikor dolgoztak akkor mindig valami újdonságot hoztak a zenei életbe. A közönséget megosztották, akkor amikor a kemény rock, illetve a techno volt a divat

1979-ben alakultak Birmingham-ben, Angliában. Többféle hatás érezhető zenéjükben: egyrészt a New York-i zenei élet (The New York Dolls, Velvet Underground), a Roxy Music, David Bowie és a soul zene. A nyolcvanas évek elején a “Második Brit Invázió Győzedelmes Királyai” címmel illették őket. 1980-as Duran Duran című bemutatkozó albumukon úttörő szerepet vállaltak abban, hogy ők voltak az első rock zenekar, akik elkészítették egyik saját számuk (Planet Earth) 12 perces remixét csakúgy, mint ellentmondásos, hosszabb videoklipjüket a Girts On Film című dalra.

Az 1982-es, többszörös platinává vált második albumukról (Rio) kimásolt kislemezekhez készített videoklipek (Hungry Like the Wolf, Rio), újabb vizuális megoldásokat hoztak be a videoklipek piacára. Amit azóta már sokan lemásoltak, és megújítottak. Újszerű vágás, beállítások, néhol merész képi világ jellemzi e rövidfilmeket.

1984-ben jelent meg a Seven And The Ragged Tiger című album, mely az első, Amerikában listavezető dalukat tartalmazta, a The Reflexet. 1986-ban két alapító tag, Roger és Andy Taylor elhagyta a zenekart, helyükre Warren Cuccirrullo gitáros érkezett, aki azelott a Missing Persons-ban és Frank Zappa zenekarában játszott. Ami mint tudjuk nagyon jó iskolának számít. Emelkedett a színvonal, a minőségi ugrás már látszott a következő albumon. Még ugyanabban az évben megjelent Notorius című albumuk, mely egy kicsit funkysabbra sikeredett az előzőeknél.

A kilencvenes évek sem teltek csendesebben a zenekar számára. 1992-ben tértek vissza a The Wedding Albummal, egy kimagaslóan sikeres lemezzel, melyről két kislemez is (Ordinary World és Come Undone) visszarepítette a bandát a sikerlistákra. 1993-ben abban a különleges elismerésben részesültek, hogy kaptak egy csillagot a hollywoodi Walk of Fame-en, a hírességek sugárútján. 1996-ban Le Bon sok más sztárral egyetemben részt vett a Luciano Pavarotti által a boszniai háborús gyerekek megsegítésére szervezett segélykoncerten. Ugyanebben az évben majdnem húszévnyi együttzenélés után John Taylor kilépett a zenekarból – közös megegyezéssel, barátságban -, hogy szólókarriert kezdjen.

A Duran Duran sohasem azért írta lemezeit, hogy folyamatosan színen legyen a zenei életben. Erről a Bravo magazinnak nyilatkoztak még 1995-ben:

Le Bon: “A legtöbb együttesnek nincs ideje rendesen összehozni egy albumot, mert szinte fegyverrel kényszerítik őket, hogy minél gyorsabban kijöhessen az újabb és újabb album. Mi nem adunk ki minden évben új albumot, de ha megjelenik egy újdonságunk, arra mindenki felkapja a fejét

A Pop Trash című album (1999) folytatja a hagyományt, amihez a zenekar már 20 éve hű: hogy dalaikban gondolataikat közvetítsék. Rhodes így mesél erről a Rolling Stonnak: „Fent is voltunk, lent is voltunk – ettől érdekes számomra az egész dolog. Ezt az első naptól fogva így gondoltuk, még a legabsztraktabb melódiák, legfurcsább szövegek is a bensőnkből jöttek. Sosem volt mű, mindig is önmagunkat adtuk.” 

A banda nem állt le az ezredforduló után, hiszen három album is elkészült az évtized első felében 2004-ben az Astronaut, majd három évvel később a Red Carpet Massacre. az új évezred második évtizedét is új lemezzel kezdték, ugyanis 2011-ben jelent meg az All You Need Is Now című korong. Az új dalok követik a kor ízlését, a keményebbkissé piszkos (dirty) elektronikus hangzás, jól keveredik a hagyományos brit stílusjegyekkel. Ha marad ez a tendencia, miszerint négy, három, majd újabb négy év telik el, akkor várhatóan 2014-ben jön újabb Duran Duran kiadvány.

The post Mindig új, Brit koktél appeared first on VBstudioZ.com.

Kemény punk és szőke nő? Na ne már! Így fogalmazott egy ismerősöm nemrég, amikor egy rádióműsorban beszélgettünk. .Szőke. Manapság a szőke lányokat plázákban, és buta filmekben, viccekben képzelik el az emberek. Sőt az agyi képességeket is megkérdőjelezhetik. A keménység pedig, végkép távol áll ettől a fogalomtól.

Ha azt hallja, punk, akkor kemény rockzene (némelyeknek zaj), sötét ruha (lehetőleg szöges bőr), és színes haj, valamint a rendezetlen züllött külső, ami mindenkinek beugrik. A XX. Század utolsó harmadában feltűnt a színen egy banda, ahol csak egy szín dominált a sárga, azaz a szőke. Igen, a Blondie zenekarról van szó.

A ’70-es évek sikercsapatát 1974-ben alapította a platinaszőke New Jerseyben született énekesnő, Deborah Harry (1945) és a gitáros-szövegíró Chris Stein (1950). A végleges felállás csak a következő évben alakult ki, amikor csatlakozott hozzájuk a dobos Clement Burke (1955), a basszusgitáros Gary Valentine és a billentyűs James Destri (1954). Aztán –mint mindig ez is változott az évek során. A New York-i punk-rajongók körében rövid idő alatt a legnépszerűbb zenekarrá váltak. Első saját albumuk 1976-ban készült el, azonban csak egy évvel később, a Plastic Letters című koronggal egy időben jelenhetett meg. Első igazi sikerükre, a Denis-re 1978-ig kellett várni. A kislemez Angliában a legjobb tíz felvétel közé verekedte be magát, és ott is maradt jó pár hétig.

Nem sokkal később már új lemezzel (Paralle Lines) jelentkezett a banda, amely jóval sikeresebbnek bizonyult. Ezen az albumon szerepelt a ’79-es nyár legnagyobb slágere, a Heart Of Glass, amely irányadója lett a 80-as évek diszkózenéjének is. Sokan utánozták, alapokat vettek át, mai szóval élve „mintaprojekt” lett. 1979 végén új album következett, az Eat To The Beat. Annak ellenére, hogy a lemezt a rock kategóriába sorolták, két felvétel, a Dreaming és a Top 10-es Atomic is diszkó-sláger lett.

Annyi igaz, hogy a hangzást illetően sok rockos elemet tartalmaz, ami az együttes múltjából ered, azonban a Blondie zenéje ekkor már nem igazi punk. Sokan alkalmazták. ezt a technikát, olyan együttesek közül is, akiknek semmi köze nem volt a rockhoz, de népszerűsége folytán bevállalták. Az album népszerűsítése céljából egy filmet is forgattak, amelyet 1980 elején láthatott a közönség a zenei elit kedvenc helyén a New York City Club-ban. A megjelenést követően azonban szerzői jogviták merültek fel, ezért a korong másfél éven keresztül nem volt hozzáférhető.

A botrány elcsendesülése után a diszkó-mágus Giorgio Moroder vette kezébe a zenekar irányítását, akinek táncolható, ritmusos zenéje, és az együttes punkos múltja sikeres egymásra találásnak bizonyult. 1980-ban megjelent Autoamerican című lemezük ötvözte a dallamos tánczenét, az egzotikus reggae-t, és a rapet. A mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy a Rapture című felvételben hallható rap-betétet komolyan értette-e, avagy paródiának szánta a Blondie. A következő években több tag is kilépett az együttesből, amit azzal magyaráztak, hogy Deborah és Chris Stein egyeduralomra tört. Ami valahol érthető is hiszen ők voltak az első tagok, az alapítók.

Debby első önálló albumát ’81-ben készítette el: Koo Koo címmel. Néhány hónap múlva pedig megszületett a Blondie utolsó, The Hunter című albuma Ezt követően az együttes feloszlott és mindenki szólókarrierbe kezdett. Ez kinek jobban kinek rosszabbul sikerült. Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy ismét hallhassunk róluk: Ahogyan minden együttes életében a Blondienál is eljött a visszatérés ideje.  1997-ben négy taggal (Debbie Harry, Jimmy Destri, Chris Stein és Clem Burke) újra összeállt a csapat, és elkészítették, No Exit című albumukat. Ezen volt hallható a Maria is, amely Angliában hetekig uralkodott a listák első helyén, míg a tengerentúlon Top 20-as helyezést ért el.

The post Szőke és kemény!? appeared first on VBstudioZ.com.

Bob Marley nem csak kizárólag a zenéjéről ismert, igaz, ő volt az első, aki megismertette a világgal a

1945. február 6.-án született Robert Nesta Marley néven, a jamaica északi részén található Nine Miles-ben. Apja, fehér bőrű, a Brit hadsereg Tengerészeténél szolgált, és jamaikába vezényelték. Anyja jamaikai fekete asszony. Apja leszerelése után jamaikában telepedett le, egy kis farmon, ahol gazdálkodással tartották el családjukat. Édesapja 1950-ben meghalt, majd ezek után a család Kingstonba költözött. Cedella Marley a Barrett street-en vásárolt kis lakást maguknak, a főváros “nyomor-negyedében” TrenchTown-ban. Anyja alkalmi munkákból szerzett pénzt, Bob pedig, iskolába járt, ám ideje nagy részét mégis az utcán töltötte.

Az 1950-es évek második felében Jamaika nem volt biztonságos paradicsom.. Az utcákon egymást érték a zavargások, a gyarmatosítók ellen küzdő raszták tüntetéseket szerveztek, mindennaposak voltak az összecsapások. Bob ilyen fiatal fejjel már szembesül a borzasztó körülményekkel, embertelenséggel, a magas munkanélküliséggel! Az egyetlen megnyugvást az ottani embernek csakis a zene jelentette a megnyugvást. Tinédzserként gitárt vásárolt, és zenekart alapított.

1961-ben vették fel első dalát, a Judge Not, ami amerikai stílusú rhythm & blues ballada. A felvételért 10$ kapott. A lemez megjelent és el is bukott. Az emberek vállat vontak Marley felett. Egyetlen ember bízott benne: Rita, aki később felesége lett, és akivel egy fabódéban lemez boltot nyitottak. Az üzlet nem ment valami fényesen, de a kudarc nem szegte Bob kedvét. Barátaival, Neville O’rileyvel és Hubert McIntoshal (Bunny Livingstone és Peter Tosh) elhatározták, hogy énektriót alkotnak. Desmond Dekker és Jimmy Cliff próbálkozott útjuk egyengetésével, de a történelem ismét közbe szól. Kingstonban újra zavargárok törnek ki. Egymást érik a kivégzések, rendőrsortüzek, de 1962-ben a rasztafári mozgalom eléri egyik célját.  Jamaica felszabadul a Brit gyarmati elnyomás alól. Ezek után békés évek következtek.

Bob Marleynak sikerült albumokat megjelentetnie. Második és harmadik kislemeze ismét kudarcot vallott. Ekkor új irányban próbálkozott, 1964-ben barátaival zenekart alapított, Wailin Wailers néven, melynek első felvétele, a SimmerDown, valóságos sikerbomba lett. Később nevet váltottak, Wailin Rudeboys, és minden dalukkal a toplistákat ostromolták. Az elismerés megszerzése két évig tartott. Ezek után már csak ugy emlegették őket, Bob Marley és a Wailers.

1966 április 22. fordulópont Bob életében. Ezen a napon Haile Selassie Jamaikába látogatott. Elbűvölt ez a vallásos indíttatású forgatag, és attól a naptól kezdve tudatosan kezdett foglalkozni a raszta mozgalommal. A vallás elmélyülése előtt a család a jobb megélhetés érdekében Amerikába költözik. A Rock hazájában zenészként akart dolgozni, de a dolgok nem így alakultak. A Chrysler gyárban kapott munkát, mint autómosó, de egy nagy elbocsátási hullámkor, az elsők között váltak meg tőle. Ekkor volt a Vietnámi háború, Bob inkább haza utazott Jamaikába. Barátaival újra koncerteztek, lemezeket adtak ki, és eközben egyre jobban tudatosult Bobban az őt körülvevő világ ellentmondásossága. Egyszer letartóztatták kábítószer élvezet vádjával. Mert a rasztafárihoz tartozik a ganja szívása, de Jamaika törvényei szerint is illegális. A börtönben ismerkedett meg Vincent Forddal, aki ismert raszta vezető volt. Ő magyarázta Bobnak a rasztafári célját, és mellesleg Ő írt sok világhírű dal szövegét is. Életét a rasztafári mozgalomnak szentelte a raszták püspöke, Mortimo Planno előtt, aki Bob-ot JAH prófétjának vélte. 1969-ben a zenéi többsége már teljesen a rasztafáriról szóltak. Megszületik a JAH zene, ami egy elnyomott kisebbséghez szól. A 70-es években a Marley gépfegyverrel, a Feket Hatalom nevezetű mozgalom jellegzetes pózaiban látható egy képen. Harcosnak szólítják: JAH katonája. Az üzleti élettel minden kapcsolatot megszakít, és saját lemezkiadót hoz létre, TuffGong néven, ami egyben a mozgalom bázisa is volt.

Első saját kiadású lemeze, a Trench Town Rock címmel. A címadó dal hatalmas siker lett.  A 70-es évek elején Bob és zenekara Jamaika leghíresebb bandája lett, amikor is elhatározták, hogy a nagyvilág elé állnak. Chris Blackwell volt az ő emberük az Island Records tulajdonosa. A szerződés miatt Angliába utaztak, ahol is Bob felismerte, hogy őt nem a siker hajtja, hanem a mozgalom eszméinek hirdetése, terjesztése. A szerződés után jelent meg a Catch A Fire  1973-ban. Bob személyében új sztárt ünnepeltek, a reggaeben pedig a rock megújítóját emlegették. Ugyanebben az évben kiadták következő lemezüket a Burnin-t. Amerikában is nagy siker lett, és itt és Angliában is turnéztak. A siker egyik pillanatról megszakadt. Peter Toshnak és Bunny Livingstonnak elege lett az üzleti herce-hurcából. Marley mellett csak a Barett testvérek maradtak, akikkel újjá szervezte a bandát. Ezzel a felállásal, 1974-ben jelenik meg albumuk, ami az eddigieket is felül múlja. Bob mögött ott vokálozott felesége, Rita Marley, Judy Mowatt és Marcia Griffith. 1976-ban jelent meg a Rastaman Vibration, ami már a megjelenés előtt is több milliós rendelést kapott.

1976 december 3.-án fegyveresek rontottak be Marley kingstoni lakásába, és tüzet nyitottak az ott tartózkodókra. Az énekest kevésbé sebesítették meg, de felesége súlyos sebet kapott, menedzsere pedig, -aki Marley elé vetette magát a lövésekkor – életveszélyesen megsérült. Az ok: Kingstonban az a hír terjedt el, hogy a lázító dalszövegeiről híres énekes a miniszterelnöki székre pályázott. Marley a merénylet után azonnal elhagyta a szigetet, és csak másfél év után tért vissza. Londonba költözött, együttesével járta a világot, és népszerűsítették a reggae-t. 1977-ben jelent meg Exodus című albumuk, mely a legvallásosabb mind közül. 1978-ban két újabb album; a Kaya balladákat, szerelmes dalokat tartalmaz, a Babylon by Bus pedig a világ körüli turnén felvett dalokat tartalmazza.
Bob Marley 1978-ban visszatért Jamaicába. A nagy esemény tiszteletére a rasták békekoncertet rendeztek a legjobb reggae előadók közreműködésével a kingstoni stadionban. Harmincezer ember gyűlt össze. A koncerten Marley lázító dalokat énekelt, de amitől mindenki tartott elmaradt – helyette egy nagyon megindító jelenetnek lehettek tanúi a jelen lévők. A koncert után Bob Marley lesétált a nézők közé, és magával vitte a színpadra a két ellenségeskedő párt vezetőjét, Michael Manley miniszterelnököt és Edward Seagát. A színpadon egybekulcsolva felemelte kezüket, hogy mindenki lássa a jelképes cselekedetet, és így táncoltak együtt a reggae ritmusára. “Legyen szeretet és béke! Legyen vége a háborúskodásnak” – énekelte együtt a harmincezer ember, és egy pillanatra mindenki békét kötött egymással. A zenének még sosem volt ekkora szerepe egy nép életében.

1979-ben Bob Marley már a harmadik világ más népeiért (pl.: Zimbabwéért ) énekelt, új Survival című albumán az afrikai gerillaszervezetekkel rokonszenvező dalokat jelentetett meg. A sajtó pedig újabb címeket adományozott neki: A harmadik világ első szupersztárja. 1980-ban jelent meg utolsó albuma Uprising címmel. A sajtóban ekkor már aggasztó hírek jelentek meg gyógyíthatatlan betegségéről, melyet eleinte cáfoltak, de találgatásokat – agydaganat, leukémia – hallani lehetett. Egy NSZK-beli klinikán kezelték, dús rasta hajfonatai megritkultak, arca beesett, szeme fénytelen volt. Egy hír szerint később átköltözött Amerikába, a kedvezőbb éghajlat miatt. 1981-ben új lemez helyett régi lemezeit adták ki újra. A megdöbbentő hírt 1981. május 11.-én közölték, miszerint Bob Marley leukémiában meghalt. Temetése Jamaicában nemzeti gyászünnep volt. Holttestét a Kingston-i stadionban ravatalozták fel; egyik kezében gitárjával, a másikban a Bibliával. Koporsójához tízezrek zarándokoltak el. A szertartás alatt a Wailers játszott, Rita Marley pedig gospeleket énekelt. A gyászbeszédet Edward Seaga új miniszterelnök mondta: Munkásságának döntő szerepe volt abban, hogy a jamaicai reggae zenét a világon mindenütt megismerték. Jamaica kulturális nagykövete volt, aki elősegítette a különböző bőrszínű, nyelvű és vallású fiatalok együttműködését és kölcsönös megértését.

The post A Jamaicai békeharcos appeared first on VBstudioZ.com.

Ha a nevét halljuk,  két dolog biztosan eszünkbe jut: Franciaország, és a sanzon. Akik jártasabbak a zenében, azok azt is tudják, kivételes tehetsége ellenére majdnem elkallódott.

Edith Piaf – eredeti nevén Edith Giovanna Gassion – 1915. december 19-én született Párizsban. A francia zászló mellett ő Franciaország egyik jelképe. A „franciaság” minden jegyével. Törékenységével, érzékenységével, forradalmi elszántságával, erejével, és a vele járó bódulattal, tragédiákkal. Mintha a francia nemzet testesülne meg benne és dalaiban.
Anyja bárénekesnő volt, de nem ért rá felnevelni őt, ezért egy bordélyház tulajdonosnőjére bízta a kislányt. Apja, aki cirkuszi artistaként próbált megélni, időnként felháborodott és magával vitte: a kis Edith a bordélyházból az utcára került, vagy az utakat járta apjával és a cirkusszal.
Négyéves korában, amikor ismét a bordélyházban élt, egy időre megvakult, majd a csodával határos módon visszanyerte látását. Ennek későbbi élete során nagy jelentőséget tulajdonított. Apja rájött, hogy az apró, törékeny alkatú lány nem jó artistának, ezért énekeltette a párizsi utcán. A már tinédzser lány Piaf – aki továbbra is több évvel fiatalabbnak látszott valódi koránál – hamar népszerű lett „utcai körökben”. És mint a mesében, így, utcai éneklés közben fedezték fel, és Lepleé, a kávéház-tulajdonos elindította a pályáján. Ő adta neki a „Piaf” nevet is, ami aztán fogalom lett világszerte.
1935-ben, húsz évesen énekelt először színpadon, és attól kezdve énekesi karrierje töretlen. Jean Coctou, a híres író színdarabot írt számára, és Edith a neki szánt szerepet el is játszotta. Halála után egyre-másra születtek a színdarabok az énekesnőről, a titkát kutatva. Leghíresebb, és legtöbbször feldolgozott dalai a “Padam-padam”, “L’Hymne à l’amour”, de sorolhatnánk még megannyi sanzont, melyet neki írtak.

Magánélete többször megtört. Rendkívül érzékeny volt mindenféle elesettség, nyomor, betegség iránt. Vagyonokat szórt szét a szegények között és a második világháborúban missziós feladatokat vállalt. Járta a frontokat, ebben az időben nem is lépett fel máshol, csak katonáknak énekelt. A katonák kedvence volt. Piaf egyébként is szerette a férfitársaságot. Nagy kalandja volt Yves Montand-al, akit ő indított el az énekesi pályán, de Aznavour vagy Gilbert Becaud sem maradt ki a sorból.

Legnagyobb szerelme, az ökölvívó világbajnok Marcel Cerdan volt. Amikor repülőgép-balesetben vesztette életét, Edith Piaf alól kicsúszott a talaj. Számos kalandja után úgy érezte, ez a nála három fejjel magasabb, robosztus férfi az élete értelme, az ő pusztulásával Edith végképp eltévedt a saját magánéletében. Egyre inkább a kábítószer felé fordult, és bár énekelt tovább (sőt, nagyobb intenzitással, mint valaha), de ezt a plusz erőt azonban már csak a drogok adták adhatták meg neki. Azt a boldogságot azonban megélhette, hogy látta: lemezei mindenhol, az egész világon népszerűek, különösen, ahol a franciákkal rokon lelkek élnek. A Balkánon, az oroszoknál, Amerikában. Mindezt már csak homályos ködökön át láthatta: a francia nemzet megbocsátó tapintata mellett halt meg, szinte „elfogyva”, 1963. október 11-én.

Yves Montand írta róla:„Amikor meghalt, a betegágya mellett lehettem. Nem, nem jó a szó: nem meghalt, ez a kis nő egyszerűen elfogyott. Mint a gyertya. A szemét kellett látni, és az ember mást nem is nézett rajta.”

The post A Francia Nő – Edith Piaf appeared first on VBstudioZ.com.

Érdekes név egy rock zenekarnak, még ha nem is a keményebb fajtából való. Mi számít keménynek? Ez koronként változik, akkoriban a Doors is kemény volt. Bármily hihetetlen, a névnek irodalmi alapja van, de erre még visszatérek. A banda, tipikus példája annak, amikor személyi kultusz alakul ki a vezér körül. Na nem a tagok, hanem a rajongók által – Jim Morisson példakép lett, ahogy lenni szokott botrányosan viselkedett, igazi lázadó volt. 

Az eredeti felállás: Jim Morisson – ének; Robbie Krieger – basszusgitár; Ray Manzarek – billentyű; John Densmore – dob, nem igazán változott. James Douglas Morrison jómódú családból származott. Már fiatalkorában kitűnt az iskolapadból, lázongott, és ez haláláig elkísérte. A zenekar nevét Blake egyik verséből választotta. Irodalmat tanult, és o maga is írt verseket. Az egyetem elvégzése után Los Angelesbe költözött, és ott találkozott Ray Manzarekkel. Első együttesét 1965-ben alapította Rick And The Ravens néven. Csatlakozott hozzájuk Robbie Krieger és John Densmore is. Ezek után vették fel a Doors nevet. Zenélni akartak, a zenéből akartak megélni, ezért kiadót kerestek, és közben végigjárták a városok klubjait. Hamarosan leszerződtette őket az Elektra. Mint minden lázadónak akkoriban, -és mai is- a kábítószer az életük részévé vált.

Az 1967-ben megjelent első lemezük, a “The Doors” után hamar híresek lettek, ezt főleg Morissonnak köszönhette a zenekar, ő lett az ifjúság új példaképe. Az ifjúság eszméi azonosultak Morisson eszméivel. Az első legnagyobb sikerük a “Light My Fire” dalukkal volt, ekkor már hatalmas volt a népszerűségük. Sorra adták ki a jobbnál jobb albumukat, albumaikon rengeteg sláger volt.

A hatalmas sikerük miatt a kiadó sok mindent rájuk kényszerített, ezért Morisson – aki legtöbbször alkohol és kábítószer hatása alatt volt- egyre több botrányt csinált. Koncertjeiken a közönséggel együtt hozták létre azt a bizonyos varázst. A siker után, törvényszerű a leszállóág, kinél gyorsabb, kinél lassabb, ez a folyamat. Morisson egyre jobban kezdett tönkremenni. A nap nagy részében édes mámorban úszott, ami a munkára is kihatott. A koncerteken viszont épp a tudatbefolyásoló szerek miatt, hatalmas kreativitás jellemezte. Ő szórakoztatni akart, a fellépéseken kívül is, ezt azonban a környezete, nem tolerálta.

1971-ben Párizsba szökött a többiek tudta nélkül. Itt próbált megnyugvást találni, azonban szíve nem bírta tovább a terhelést, és holtan találtak rá a fürdőkádjában. A halál oka túladagolás miatti szívleállás. Jim Morisson jelenleg a párizsi Pere Lachaise temetőben nyugszik. A többiek folytatták a zenélést Butt’s Band néven, ám sikereket nem értek el, hiszen a Doors Jim Morissonról szólt. Ami a Doorsnak nem sikerült, azt a Queen valósította meg, hiszen Freddie Mercury halála után, újra él az együttes.

Érdekes párhuzamot találunk Jim Morisson, és Elvis Presley között. Ugyanis a királyhoz hasonlóan, Jim Morissonról is az a hír járja, hogy él. A legendássá vált énekes elszigetelten él Északnyugat-Amerikában egy ranchon – állítja Gerald Pitz filmkészítő és aukcióvezető. Elhinni persze nem kell, azonban egy biztos, a zenében, és a legendákban, emlékekben biztosan tovább él.

The post Nyitott ajtók, bezárva -The Doors appeared first on VBstudioZ.com.

Vulkáni hőség kísérte 2007-ben Budapestre a Gördülő Köveket. Amikor Mick Jagger Ferihegyen kiszállt a repülőgépből első mondatában a hőségre panaszkodott. Hiába a keménység a meleg a kövek életét is megnehezíti. A közép – Európai rajongók örömére  Charlie szavait idézve, és némileg módosítva „újra jött a Rolling Stones”. Itt volt, és 2007 július 20-án pénteken este lépett fel a Puskás Ferenc stadionban. Az érdekesség, hogy két egymástól negyvenöt méterre lévő színpadon zenéltek. Ma már márkanév a Rolling Stones, de honnan indultak a fiúk?

Legalább tíz könyv jelent meg róluk, az eladott albumok, és videók tekintetében is elismerésre méltó a banda teljesítménye A világ egyik legsikeresebb rockbandájáról van szó, mely tagjai szinte már nyugdíjas korúak. Hatvan év ide vagy oda a koncerteken ez nem látszott. A különbség talán annyi, hogy nem cikkez a sajtó, botrányos bulikról, és nőkről. Igaz, megtette az utóbbi ötven évben. Bizony ötven év a színpadon, ez házasságnak sem semmi!

Az ötven éves időszak, 1962. július 12-én kezdődött. A korszak blues / trad jazz  zenei világában alakult a Stones. A név egy Muddy Waters dalból származik. A csapat magját Michael Philips Jagger, és Keith Richards alkotja. Ők már a Maypole Country általános iskolában ismerték egymást. Akkor kerülnek újra össze amikor Jagger, a London Scool of Economics, Richards pedig a Sidcup Art Scool hallgatója volt. Keith belépett  Mick akkori eygüttesébe a Little Boy and the Blue Boysba. A fellépéseiken megismerkedtek a többi taggal, akik akkor még több zenekarban játszottak. Mick már énekes volt a bandában amikor meghívták őket a BBC „Jazz Club” c. műsorának a felvételére, a szűkös költségvetés miatt Mick Jagger nem lehetett jelen. A hét tagú együttesből, csak hatan mehettek. Mialatt a társai a rádióban játszottak Jagger összeállított egy zenekart, a Blues Incorporated helyett. Az első fellépésük 1962 július 12-én volt. Ez a Rolling Stones születésnapja. A Jagger Richards, Jones, Taylor, Stewart, és még egy Mick Ivory felállásban, rövid ideig működött, Ivory, és Taylor elhagyta a csapatot, őket Tony Chapman dobos, és Bill Wyman basszusgitáros váltotta. Egy évvel később, Wyman helyét Charlie Watts vette át.

Egyik nagy slágerük a „Satisfaction” egy Floridai szállodai szobában született meg 1965- ben. Richards nem tudott aludni, az álmatlanságért cserébe ihletet kapott, mely egy gitármotívum képében öltött testet. Másnap megmutatta Jaggernek, az „I can’t no satisfaction” mondattal. A chicagói Chess stúdióban felvették az Out of your hands album négy számát, és a satisfaction első nyers változatát. Másnap Los Angelesben, az RCA stúdióban 48 óra alatt befejezték a dalt, de Richardnak nem volt elég jó. Ahogy a Symphonyfor the Devil c. könyv szerzőjének nyilatkozta: „ Azt hittem nem elég kommersz ahhoz, hogy kislemezt készítsünk belőle”. A többiek meggyőzték, és a dal rögtön a slágerlisták élén debütált.

A banda minden slágeréről elmondható, hogy az első tízben kezdett. A mostani turné lehet, hogy az utolsó. Ha másból nem, hát a tagok korából lehet erre következtetni. Tény nem látszanak öregnek a színpadon, ami egy legendától el is várható, az ide vezető út, azonban alkohollal, drogokkal, nőkkel, dorbézolással volt kikövezve. Ez nem nevezhető épp egészséges életmódnak, járókerettel pedig, furcsán néznének ki a keményfiúk.

The post Vigyázat kőomlás! – A Stones story appeared first on VBstudioZ.com.

Létezik ilyen? A hőskorból elfelejtenek valakit? Igen. Létezik, Elvis mindenkinek ismerős Carl Perkins már sokak számára ismeretlen. Ki volt ő, milyen szerepe volt? Kiderül hamarosan.

Perkins, a  tennesi-i Triptonwille-ben született egy szegény farmergyermekeként. Már korán megismerkedett a déli gospelzenével a fekete gyapotszedő munkások dalaiból. 7 évesen kezdett el gitáron játszani, amelyet apja készített egy szivardobozból, egy seprűnyélből és bálázó zsinegekből. 13 évesen megnyert egy tehetségkutató versenyt a Movie Magg című dallal, amelyet saját maga írt. Tíz évvel később ugyanezzel a dallal győzte meg tehetségéről Sam Phillipset, a Sun Records tulajdonosát1955 végén a nyomorban tengődő Carl Perkins lejegyezte Blue Suede Shoes című dalát egy régi krumpliszsákra. Sam Phillips produceri munkájának köszönhetően a dalból hamar sláger lett. Az amerikai Billboard Magazin countrytoplistáján az első helyet, pop toplistáján a másodikat, amíg a RNB toplistáján a harmadik helyezést tudhatta magának. Az Egyesült Királyságban a Top Ten (A Legjobb Tíz) listájába is bekerült. Ez volt az első olyan felvétel, amelyből a Sun Records több mint egy millió példányt adott el. Karrierje csúcsan egy majdnem halálos autóbaleset érte. Barátja, Elvis Presley feldolgozta az általa írt slágert, de nem ért el vele nagy sikereket
Ezek után egy szerzeménye sem került be a Top 40-be. 1958-ban “átigazolt” a Columbia Recordshoz, ahol újabb kudarcok érték és végül alkoholistává vált. Ennek ellenére korábbi, még a Sunnál publikált dalai pár csoport tevékenysége által továbbra is a figyelem középpontjában maradt. A Beatles feldolgozta a Matchbox, a Honey Don’t és az Everbody’s Trying To Be My Baby című számait. 1968-ban Jonny Cash a Perkins által írt Daddy Sang Bass dallal a country toplisták élére került. A Country Zenei Szövetség az év dalának is jelölte. Cash unszolására, Perkins abbahagyta az ivást és egy évtizedig a zenész utazó revüjében is részt vett. 1974. február 16-án a Heew How country zenei tévéműsorban tűnt fel. 1982-ben Paul McCartney nagy sikerű Tug of war albumán a Get It című számot énekelték duettben.

Az 1980-as években végbemenő “rockabilly feltámadás” által Perkins újra a rivaldafénybe került. 1985-ben újra felvette a Blue Suede Shoes klasszikust a Stray Cats két tagjával mint a Porky bosszúja nosztalgiafilm betétdalát. A következő évben George Harrisonnal, Eric Claptonnal és Ringo Starral közösen szerepelt a Carl Perkins and Friends: A Rockabilly Session című angol tévéműsorban, Londonban.

1985-ben bejegyezték a Nashwille Songwriter Hall of Fameben (A Nasville-i Dalszövegírók Dicsőség Csarnoka) tagjai közé és 1987-ben a zenei munkásságát elismerendő a Rock and Roll hall of Fame (A Rock and Roll Dicsőség Csarnoka) tagjai közé is. A Blue Suede Shoes megkapta a Rock and Roll hall of Fame ’s 500 Songs that Shaped Rock and Roll (A Rock and Roll Dicsőség Csarnokának azon 500 dala, amely kialakította a rock and rollt) és a Grammy hall of Fame Awards (Grammy Dicsőség Csarnoka Díj) titulusokat.Perkins a műfajért tett úttörő lépésekért pedig elnyerte a Rockabilly Hall of Fame tagságát is.

1986-ban visszatért a Sun stúdiójába és csatlakozva Johnny Cash–hez, Jerry Lee Lewishoz és Roy Orbisonhoz megalkotta a Class of ’55 albumot. Az album Elvis és a Million Dollar Quartett jam session (1956. december 4-én készült) emlékére készült.

Az utolsó albuma, a Go Cat Go! 1996-ban jelent meg sok más sztár közreműködésével a független Dinosaur Records és a BMG forgalmazásában. Rockabilly sztárok (Presley, Lewis stb.) életrajzi filmjeiben is kapott kisebb szerepeket, egyetlen jelentősebb alakítása John Landis 1985-ös Into The Night filmjében volt. Utolsó fontosabb fellépése a Music for Monserrat” jótékonysági koncert volt a Royal Albert Hallban 1997. november 15-én. Két hónappal később a Jackson-Madison megyei kórházban, gégerákban halt meg 65 éves korában. A tennessee-i Jackson város Ridgecrest temetőjében temették el. A temetésen jelen volt többek közt George Harrison és Jerry lee Lewis.

The post Az elfeledett Rock & Roll sztár – Carl Perkins appeared first on VBstudioZ.com.

Ma már nagyon kevesen ismerik, pedig rengeteget köszönhet neki a zenésszakma. Most előttünk az élete: 

Ellington magáról azt mondta, hogy “elkényeztetett, vásott kölyök” volt. A szüleiről pedig: “Anyám gyönyörű volt, apám csak elegáns.” Évekkel később, amikor a zenekara a csúcson volt, így kiáltott a zongora mellől: Mindenki elegánsan nézzen ki. Es a zenészek így tettek. Ellington anyja zongorista volt, az ő hatására vette első zongoraleckéit egy Mrs Clink¬scales nevű tanárnőtől. Későbbi életében Ellington azt a szellemesen abszurd kijelentést tette, hogy egyike az első dolgoknak, amit tanárnője megtanított neki az volt, hogy soha ne ossza meg a színpadot Oscar Petersonnal. De Mrs Clinkscalesnél minden bizonnyal sokkal nagyobb hatást tettek rá azok a zongoristák, akiket a biliárdtermekben hallott, ahol – mint a többi kiöltözött, önérzetes kamasz – továbbképzést kapott a szerencsejátékosok, zugügyvédek, zsebmetszők és szélhámosok között. “Szívükben – mondta Ellington ezekről az emberekről – mindannyian nagy művészek voltak.

Ellington szerényen és könnyedén csak a mi zongoristánk”-nak titulálta önmagát. Egy biztos, Ellington komponálási módszerei minden szempontból radikálisan különböztek versenytársaiétól. Ráfirkált néhány hangjegyet egy boríték hátoldalára, vagy egyszerűen agyába véste és azután, zenekari próbán dolgozta ki a darabot. Gyermekkori barátai között volt Sonny Greer, Artie Whetsol és Otto Hardwicke,

1919-től különböző zenekarokban velük játszott, néha a városon kívül is. 1923-ban megkockáztatta, hogy New Yorkba menjen, és ott Elmer Snowdennel dolgozott, majd a következő évben megalakította saját együttesét, a Washingtonianst. 1924-ben a szövegíró Joe Trenttel együttműködve megkomponálta a Chocolate Kiddies revü zenéjét. 1927-ben Ellington zenekara a keleti parti államokban és számos New York-i klubban már sikeres volt. Az év végén sikerrel pályáztak a harlemi Cotton Club házizenekar-státusára a meghallgatáson. E szerződés eredményei szinte felmérhetetlenek voltak: az állandó rádióadások igen széles körű hallgatósággal ismertették meg a zenekart, és Ellington ezidőbeli turnéi és lemezfelvételei is innen eredeztethetők. Szerződésük 1931 elejéig tartott. A harmincas évek elején hírnevét kiterjedt amerikai turnékkal szilárdította meg, filmekben szerepelt, Európában is vendégszerepelt, és Londonban is fellépett 1933-ban. Az évtized végén a zenekar további szezonokra visszatért a Cotton Clubba.

A harmincas években és a negyvenes évek elején sok lemezfelvételt készített, nagy sikerei voltak, folytatta kiterjedt turnéit, lemezfelvételeit, egy rövid megszakítást leszámítva végig a negyvenes években, egészen az ötvenes évek elejéig, amikor – bár a zenei minőség mindig magas volt – band egy időre kevésbe volt népszerű.

A fordulópont 1956. július 7-én a Newport Jazz Festivalon következett be. A zenekar hangulata a mélyponton volt. Az előző évben rákényszerültek arra, hogy az anyagiak miatt olyan kínos kísérletekbe fogjanak, mint kommersz lemezfelvételek, plusz egy nyári szezon elvállalása egy vízrevünél, vonósokkal és két hárfával.

A newporti fellépés is kínosan indult. Amikor Ellington színpadra lépett, ott vette észre, hogy négy zenésze hiányzik. A zenekar eljátszott néhány számot, aztán elvonult. Éjfél körül tértek vissza, ekkor már teljes létszámban, hogy eljátsszák a ,,Newport jazz Festival Suite”-et, amelyet Strayhorn ez alkalomra komponált. Ellington, talán még a zenekar korábbi viselkedése miatti dühében, a “Diminuendo And Crescendo In Blue” című számot indította, egy csaknem húsz évvel korábban írt kompozíciót, mely vitán felül állandó darabja volt szokásos koncertprogramjaiknak. Ez a mű két részből áll, amelyeket egy összekötő szakasz kapcsol egymáshoz, ezúttal a tenorszaxofonos Paul Gonsalves játékával.

Ekkor történt valami. Jelentkezett a játékterem-szindróma, ami nem nagyon magyarázható másképpen, mint külön-külön rendkívüli, de össze nem illő egyéniségek, nagy művészek együttműködése, amely mégis fantasztikus hatást kelt. Gonsalves 27 kórust fújt végig, a tömeg őrjöngött, a zenekar négy ráadást adott, a híradások az egész világon a jazz felvirágzásáról írtak, és részletes riport jelent meg a Time magazinban, a borítón Ellington képével. Newport után egészen haláláig Ellington élete és karrierje egyetlen diadalút volt, az egész világra kiterjedő ünnepléssel, különféle díjakkal és tiszteletbeli egyetemi doktori fokozatok elnyerésével, a világ vezető politikusaival és államfőivel való bensőséges találkozásokkal, és ami a legfontosabb, nagy formátumú, terjedelmes zeneművekkel.

Ellington zeneszerzői teljesítménye egyszerűen felbecsülhetetlen. Derek Jewell Ellingtonról szóló nélkülözhetetlen életrajzában úgy becsülte, hogy legalább 2000 kompozíciót írt, de a különféle papírszeletekre firkált dallamtöredékekkel együtt ez a szám elérheti az 5000-et is. Ezek között számos olyan dallam van, amely népszerű standard lett

A zseniális zenész és zeneszerző,1974. május 24-én hunyt el hetvenöt évesen, hatalmas életművel a háta mögött.

The post A mi zongoristánk, Duke Ellington appeared first on VBstudioZ.com.

The post Tisza Rádió Coctail- Nagy Feró appeared first on VBstudioZ.com.