Ma már nagyon kevesen ismerik, pedig rengeteget köszönhet neki a zenésszakma. Most előttünk az élete: Edward Kennedy Ellington néven 1899. április 29-én született Washingtonban, Egyesült Államok,. Duke Ellington már gyermekként zongorázni kezdett, de némi helyi sikere volt csak, és címfestőként kezdte pályafutását. ! Ellington viszonylagos jólétben született. Apja főkomornyik volt, még a Fehér Házban is teljesített szolgálatot. A család mélyen vallásos volt, és még zeneszerető. A szülők és a fiú imádták egymást.
Ellington magáról azt mondta, hogy “elkényeztetett, vásott kölyök” volt. A szüleiről pedig: “Anyám gyönyörű volt, apám csak elegáns.” Évekkel később, amikor a zenekara a csúcson volt, így kiáltott a zongora mellől: Mindenki elegánsan nézzen ki. Es a zenészek így tettek. Ellington anyja zongorista volt, az ő hatására vette első zongoraleckéit egy Mrs Clink¬scales nevű tanárnőtől. Későbbi életében Ellington azt a szellemesen abszurd kijelentést tette, hogy egyike az első dolgoknak, amit tanárnője megtanított neki az volt, hogy soha ne ossza meg a színpadot Oscar Petersonnal. De Mrs Clinkscalesnél minden bizonnyal sokkal nagyobb hatást tettek rá azok a zongoristák, akiket a biliárdtermekben hallott, ahol – mint a többi kiöltözött, önérzetes kamasz – továbbképzést kapott a szerencsejátékosok, zugügyvédek, zsebmetszők és szélhámosok között. “Szívükben – mondta Ellington ezekről az emberekről – mindannyian nagy művészek voltak.
Ellington szerényen és könnyedén csak a mi zongoristánk”-nak titulálta önmagát. Egy biztos, Ellington komponálási módszerei minden szempontból radikálisan különböztek versenytársaiétól. Ráfirkált néhány hangjegyet egy boríték hátoldalára, vagy egyszerűen agyába véste és azután, zenekari próbán dolgozta ki a darabot. Gyermekkori barátai között volt Sonny Greer, Artie Whetsol és Otto Hardwicke,
1919-től különböző zenekarokban velük játszott, néha a városon kívül is. 1923-ban megkockáztatta, hogy New Yorkba menjen, és ott Elmer Snowdennel dolgozott, majd a következő évben megalakította saját együttesét, a Washingtonianst. 1924-ben a szövegíró Joe Trenttel együttműködve megkomponálta a Chocolate Kiddies revü zenéjét. 1927-ben Ellington zenekara a keleti parti államokban és számos New York-i klubban már sikeres volt. Az év végén sikerrel pályáztak a harlemi Cotton Club házizenekar-státusára a meghallgatáson. E szerződés eredményei szinte felmérhetetlenek voltak: az állandó rádióadások igen széles körű hallgatósággal ismertették meg a zenekart, és Ellington ezidőbeli turnéi és lemezfelvételei is innen eredeztethetők. Szerződésük 1931 elejéig tartott. A harmincas évek elején hírnevét kiterjedt amerikai turnékkal szilárdította meg, filmekben szerepelt, Európában is vendégszerepelt, és Londonban is fellépett 1933-ban. Az évtized végén a zenekar további szezonokra visszatért a Cotton Clubba.
A harmincas években és a negyvenes évek elején sok lemezfelvételt készített, nagy sikerei voltak, folytatta kiterjedt turnéit, lemezfelvételeit, egy rövid megszakítást leszámítva végig a negyvenes években, egészen az ötvenes évek elejéig, amikor – bár a zenei minőség mindig magas volt – band egy időre kevésbe volt népszerű.
A fordulópont 1956. július 7-én a Newport Jazz Festivalon következett be. A zenekar hangulata a mélyponton volt. Az előző évben rákényszerültek arra, hogy az anyagiak miatt olyan kínos kísérletekbe fogjanak, mint kommersz lemezfelvételek, plusz egy nyári szezon elvállalása egy vízrevünél, vonósokkal és két hárfával.
A newporti fellépés is kínosan indult. Amikor Ellington színpadra lépett, ott vette észre, hogy négy zenésze hiányzik. A zenekar eljátszott néhány számot, aztán elvonult. Éjfél körül tértek vissza, ekkor már teljes létszámban, hogy eljátsszák a ,,Newport jazz Festival Suite”-et, amelyet Strayhorn ez alkalomra komponált. Ellington, talán még a zenekar korábbi viselkedése miatti dühében, a “Diminuendo And Crescendo In Blue” című számot indította, egy csaknem húsz évvel korábban írt kompozíciót, mely vitán felül állandó darabja volt szokásos koncertprogramjaiknak. Ez a mű két részből áll, amelyeket egy összekötő szakasz kapcsol egymáshoz, ezúttal a tenorszaxofonos Paul Gonsalves játékával.
Ekkor történt valami. Jelentkezett a játékterem-szindróma, ami nem nagyon magyarázható másképpen, mint külön-külön rendkívüli, de össze nem illő egyéniségek, nagy művészek együttműködése, amely mégis fantasztikus hatást kelt. Gonsalves 27 kórust fújt végig, a tömeg őrjöngött, a zenekar négy ráadást adott, a híradások az egész világon a jazz felvirágzásáról írtak, és részletes riport jelent meg a Time magazinban, a borítón Ellington képével. Newport után egészen haláláig Ellington élete és karrierje egyetlen diadalút volt, az egész világra kiterjedő ünnepléssel, különféle díjakkal és tiszteletbeli egyetemi doktori fokozatok elnyerésével, a világ vezető politikusaival és államfőivel való bensőséges találkozásokkal, és ami a legfontosabb, nagy formátumú, terjedelmes zeneművekkel.
Ellington zeneszerzői teljesítménye egyszerűen felbecsülhetetlen. Derek Jewell Ellingtonról szóló nélkülözhetetlen életrajzában úgy becsülte, hogy legalább 2000 kompozíciót írt, de a különféle papírszeletekre firkált dallamtöredékekkel együtt ez a szám elérheti az 5000-et is. Ezek között számos olyan dallam van, amely népszerű standard lett
A zseniális zenész és zeneszerző,1974. május 24-én hunyt el hetvenöt évesen, hatalmas életművel a háta mögött.
