Louis “Satchmo” Armstrong

armstrong louisNeve fogalmommá vált az évek során. Nincs olyan ember, aki ne hallott volna róla, akár jazz rajongó akár nem. Rengetegen dolgozták fel dalait, használták dallamait. A XX. századi zenére gyakorolt hatása vitathatatlan. Pedig élete nem indult valami fényesen. Louis Daniel Armstrong 1901. augusztus 4-én született a Louisiana államban levő New Orleansben.

 1971. július 6-án hunyt el. Armstrong jelentőségét a jazzben nem lehet túlbecsülni. A zenetörténet egyik legnagyobb hatású művésze volt. Több volt, mint csupán jazzmuzsikus, rendkívül népszerű szórakoztató művész volt (ezért egyes kritikusok elmaraszalják), és noha idővel más fekete bőrű jazzmuzsikusokat és muzsikusnőket is befogadtak a fehér társaság felsőbb régióiba, Armstrong volt közülük az első. Megtalálta az utat milliók szívéhez. Ha Armstrong fehérnek és jómódúnak születik, sikere nyilván akkor is rendkívüli lett volna, ám feketének született, és végtelenül nyomorúságos körülmények között, s ez sorsát még csodálatraméltóbbá teszi. Armstrong ezt a hatalmas áttörést személyes varázsa révén érte el.

loui a bestjazzLouis Armstrong New Orleans hírhedt Storyville negyedében született és nőtt fel.
Pontos születési időpontja sok évig ismeretlen volt, bár ő maga sokáig 1900. július 4-ikére tette, egy olyan napra, mely hazafias és szép emlékeket ébreszt, és mint azt számos krónikás sugallja, megmentette őt a katonai szolgálattól. Lepusztult bérházak, amelyek közül sokat bordély, kocsma, táncterem vagy éppen templom céljaira alakítottak át: ez volt az a színtér, ahol édesanyjával és kisebbik leánytestvérével növekedett (apjuk Louis születésének időpontjában elhagyta a családot). Gyermekkorának korlátait az utca szabadsága és a család anyagi igényei jelölték ki. Szabályos iskolába keveset járt, viszont gyorsan elsajátította a túléléshez szükséges bölcsességet. Az utca gyermeke volt. Hamar a pénzért való “lökdösődés” valóságos szakértője lett. Sokkal később, amikor már híres lett, még mindig emlékezett erre a “lökdösődésre “. Gyermekként – eltekintve a“szabályos“ munkától -, pénzkeresési célból egy kisegyüttessel énekelt. Armstrong életében drámai változást jelentett, amikor tinédzserévei kezdetén a Színes Gyermekek Javítóintézetébe küldték.

E közjáték állítólagos okáról az Armstrong közreműködésével készült önéletrajzból azt tudjuk, hogy 1912 vagy 1913 újév napján afféle gyermeki bolondozásból elsütött az utcán egy kölcsönvett pisztolyt. Akárhogy is vesszük, az otthonban töltött idő megváltoztatta az életét. Először énekelt, majd ütőhangszeresként szerepelt az otthon zenekarában. Ezt követően kürtös, majd végül kornettes lett. Armstrong rátalált a mesterségére. Első pillanattól kezdve rendkívüli zenei érzéket mutatott, és igen hamar a megfelelő szintre emelkedett nemcsak a kornettjátékban, hanem az összhangzás megértésében is. Amikor néhány év múlva hazaengedték az otthonból, Armstrong saját hangszert szeretett volna venni, hogy folytathassa a játékot, kölcsönvett egy kornettet, és több zenekarral is játszott.

Tinédzserévei végén Armstrong számos névtelen zenekarban játszott, melyeknek otthona New Orleans volt (nem mindegyik volt azonban jazzegyüttes), fokról fokra dolgozta fel magát addig, amíg a város legjobb zenekaraiban játszhatott. Az, hogy a zenekar, melyen keresztül Armstrongot bevezették a zenébe, az otthon zenekara volt, rendkívül fontos, ugyanis egy másfajta zenei hagyományba kapcsolódott be, mint amit akkortájt jazznek neveztek. A nevelőotthoni zenekar szabályos fúvószenekari indulózenét játszott, amelyben bizonyos sajátos elvárások voltak a zenészekkel szemben, például a precíz és díszített stílus ismerete. Amikor Armstrong ezt a zenefelfogást összekapcsolta a jazz ideáljaival, sokkal látványosabban díszített és személyesebb hangvételű zenét játszhatott, mint az akkori New Orleans-i jazzt játszózenekarok többsége. Nem meglepő, hogy az ifjú kornettos csodagyerek felhívta magára a város jazzmestereinek figyelmét, s az egyik közülük, Joe “King” Oliver meghívta zenekarába alkalmi közreműködőnek. Abban az időben, amikor Armstrong Oliver szárnyai alá került, 1917 körül, az volt az általános vélemény, hogy az idősebb zenész New Orleans legjobb kornettosa, és ezért a King (- király) nevet adományozták neki. Az ambiciózus Armstrong tudta, hogy minden szempontból igen sokat kaphat Olivertől. Oliver stílusa egyszerűbb volt, és hasonló más, kevéssel korábbi vagy szinte kortárs New Orleans-i kornettosokéhoz, köztük Freddie Keppard és Buddy Petitéhez. Armstrong karrierjéhez jól jött az Oliverrel való kapcsolat, amely sok kaput megnyitott a számára. Különösen érdekes az a tény, hogy Oliver megadta azt a lehetőséget a fiatal tehetségnek, hogy kilépjen a város kereteiből, és másutt is megismerkedjenek vele Louisianában.

1919¬ben Oliver Chicagóba ment a zenekarával, a városban maradó ifjú támogatottját az ő helyére lépő Kid Ory figyelmébe ajánlotta. És 1922-re már az ő együttese volt “a szélfútta város”, azaz Chicago legnépszerűbb együttese. New Orleansben Armstrong csillaga folyamatosan emelkedett, noha elutasította Ory ajánlatát, amikor az Los Angelesbe hívta ottani zenekarához; jobban szerette a már ismert várost, ámde amikor Oliver táviratot küldött neki, hogy jöjjön Chicagóba, nem habozott. Armstrong megérkezésének pillanatától a zenészek extázisban voltak a király, King Oliver és az ifjú tehetség duettjeitől. Ha a laikus közönség nem is pontosan tudta, mit hall, azt bizonyosan felfogta, hogy valami rendkívülit. Ebben a két évben Oliver és Armstrong zenetörténetet írtak, s ez még jó ideig folytatódott volna, ha nincs egy zongoristanő is a zenekarban. Ez a zongoristanő Lillian Hardin volt, aki különösen érdeklődött a fiatal kornettos iránt, és ő lett a második alapvető hatóerő az életében.
1924-ben Armstrong és Hardin összeházasodtak, és a hatása hamarosan érvényesült is: Armstrong elhagyta Oliver zenekarát, és New Yorkba ment.

best of l a Itt Armstrong a Fletcher Henderson-zenekar tagja lett, ahová olyan fajta szólójátékot hozott, ami minden eddigi hasonlót messze felülmúlt. Zenei elképzelései azokon a harmóniákon alapultak, amelyeket ő és Oliver alkalmaztak, s ezek ösztönzőleg hatottak Henderson állandó hangszerelőjére, Don Redmanra. Armstrong épp csak egy esztendőt töltött Hendersonnal, majd 1925-ben visszatért Chicagóba, hogy felesége kívánságának megfelelően az asszony zenekarával kivívja “A világ legnagyobb trombitása’ címet. A következő két-három évben sűrűn készítették a felvételeket, többek között a nevezetes Hot Five és Hot Seven együttesekkel és a legjobb bluesénekesnők kísérőjeként is, közöttük Bessie Smithszel, Clara Smithszel és Trixie Smithszel. Szünet nélkül dolgozott, 1926-ban párhuzamosan a Carroll Dickerson és az Erskine Tate zenekarokkal, és rövid ideig két legközelibb zenei barátjával, Earl Hinesszal és Zutty Singletonnal együtt klubtulajdonos is volt. Az évtized végére Armstrong már az egész országban keresett lett, fontos felvételei voltak Chicagóban, New Yorkban, Washington DC-ben, Los Angelesben (ám New Orleansben már nem, ahova szinte soha többé nem tért vissza).

l a oldA harmincas években Armstrong a kornettet a trombitával cserélte fel. Rendszeresen játszott neves zenekarokkal, de gyakran utazott egyedül is, hogy valamely városi zenekar kíséretében muzsikáljon. Fellépett, és felvételeket készített a Les Hité s-zenekarral, amelyben a dobos Lionel Hampton volt, Los Angelesben és New Yorkban Chick Webb-bel.1932-ben és 1933-ban került sor első két európai turnéjára, hatalmas, tomboló közönségnek játszott, bár sokan, akik addig csak hanglemezekről ismerték, nemigen tudták hová tenni színpadi manírjait – grimaszolását, bohóckodását, izzadását. 1935-től Armstrong a Luis Russell-zenekar frontembere volt, elhalványítva a zenekar vezető trombitásának, Henry,, Red” Allennek figyelemre méltó tehetségét. 1938-ban Louis és Lillian elváltak, és Louis Alpha Smitht vette feleségül. 1942-ben azonban harmadszor is megnősült, amikor is Lucille Wilson lett a neje. A swingkorszak mellőzte Louis Armstrongot, és ez számos megfigyelőt arra az álláspontra juttatott, hogy ettől a ponttól kezdve a pályája már leszálló ágba került. Kétségtelen tény, a big band, amelynek Armstrong a harmincas években az élén állt, gyengébb volt versenytársainál, de a saját játéka legalább olyan erőteljes volt, mint a korszak más virtuóz hangszeres vezetőié. Zenei stílusa egy kissé elmaradt a közönségigénytől és a negyve¬nes évek elejére kiment a divatból. 1935 óta Armstrong sorsa Joe Glaser kezében volt, egy keménykezű, kompromisszumokat nem ismerő, kifelé forduló emberében, akit vagy szerettek, vagy gyűlöltek.

Glaser, aki könyörtelenül megtett mindent, hogy ügyfelei gazdaggá és híressé legyenek, igen intenzíven dolgozott Armstrongért. Ha a big band ernyedtnek tűnt, Glaser mindenkit kirúgott, és fiatalabb, rámenősebb (nem csak zenei értelemben) zenészeket szerződtetett sztárja hátteréül. Amikor ez sem “jött be”, akkor egy, a New York-i Town Hall¬ban szervezett koncert hatására, ahol Armstrong egy kisegyüttes élén állt, és zajos sikert aratott, Glaser egy olyan új zenekari formációt hozott létre, amelyben csak sztárok voltak, és ezt a csapatot “Louis Armstrong and His All Stars” néven bocsátotta a piacra. Ez kiváló felállás volt Armstrongnak, és hátralevő éveiben ez is maradt számára a zenei megjelenési forma, még ha az örökösen változó személyi összetétel mármár nevetségessé is tette a zenekar bombasztikus nevét. Az All Starsszal Armstrong végtelen világkörüli turnék sorozatába kezdett, egyetlen estét is alig hagyva ki; alkalmilag klubokban, fesztiválokon is fellépett, de leggyakrabban mégis csak koncerttermekben, amelyeket zsúfolásig töltöttek a rajongók. Az első All Starsban Jack Teagarden, Barney Bigard, Earl Hines és Big Sid Catlett szerepeltek, majd váltások után Trummy Young, Edmond Hall, Billy Kyle és Cozy Cole kerültek az együttesbe. Később, amikor a standard emberek elnyűvődtek, akkor Russell Moore, Joe Darensbourg és Barrett Deems kerültek a csapatba. Néhány évig a tagok között szerepelt a bőgős Arwell Shaw és Velma Middleton énekesnő.

Az All Stars show-műsorok formája és tartalma, amelyet az ötvenes és a hatvanas évek tradicionális jazz-boomjának számtalan együttese szörnyűségesen és sértően lekopírozott, előre tudható volt, a szólók estéről estére megismétlődtek, gyakran hangról hangra. Ez alátámasztotta azt a nézetet, hogy Armstrong régebben jobb volt. A legkorábbi Ail Stars érdekfeszítően játszott a Satchmo At Symphony Hall és a New Orleans Nights lemezen, míg a későbbi zenekarok olyan klasszikus dolgokat produkáltak, mint a Louis Armstrong Plays W. C. Handy és a Satch Plays Fats. Mindezeken a felvételeken Armstrong játéka kiváló. Ám az idő múlása, mint mindenkit, őt is megviselte, s idővel még Armstrong óriási erejű arcizmai is lazultak. Ekkor azonban hatalmas tehetségének egy másik oldala érett be teljesen. Akinek a legkevésbé is volt füle hozzá, már a húszas évektől hallhatta: Armstrong kivételes énekes. Bármilyen más műfajról lett volna szó, az a hang reménytelenül tönkrementnek tűnt volna, ám a jazzben tökéletes hangszerként működött. Armstrong rekedt torokhangja, lustának ható előadásmódja, tökéletes ütemérzéke és könnyed, hibátlan ritmizálása a legkülönbözőbb daloknál is azt a sajátos érzést keltette, hogy pontosan hozzájuk való.

Pompás példája ennek rengeteg dal, a viharosan mulatságos “(I Want) A Butter And Egg Man’-től az olyan lélektele szövegig, mint a “(What Did I Do To Be So) Black And Blue”, a “Do You Know What It Means To Miss New Orleans”, és a blues számtalan remek tolmácsolásáig. Komikus abszurditásokkal gazdagította a “Baby, It’s Cold Outside”-ot, eltúlzott szentimentalizmussal a “What A Wonderful World”-ot, amellyel 1968¬ban a brit sikerlista első helyére került. Textúrát, érzelmi melegséget és az összhang ritka finomságát adta hozzá a szövegírók munkájához. Ráadásul ő volt az egyik legelső előadó, aki scatet (a korábbi szöveg helyett szövegnélküli improvizációt az énekben) énekelt, ügyesen és intelligensen (mint egyszer elmesélte, akkor kezdett scattelni, amikor 1926-ban a stúdióban a “Heebie Jeebies” kottája felvétel közben a földre hullott). Késői éveiben sokkal inkább énekes és szórakoztató művész, mintsem trombitacsillag. Addigra Armstrong az egész világon ismert lett, akit nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül emberek tízmilliói ismertek névről, felismerték személyét és hangját, és úgy rajongtak érte, ahogy azt a századfordulói New Orleans árnyas oldaláról származó srác el sem tudta volna képzelni.

Armstrong világméretű művészi rangja okozott számára néhány problémát a többi színes bőrű amerikaival; úgy vélték, hogy többet is tehetne fekete társaiért. Nyíltan kritizálták színpadi és színpadon kívüli viselkedéséért, afféle alkalmazkodó Tamás Bátyának mondták. Valóban, Armstrong nem volt harcos fajta, habár egyszer dührohamban tört ki, amikor a polgárjogi küzdelmek idején meginterjúvolták az 1958-ban Little Rockban történtekről. Amit viszont a kritikusai nem vettek figyelembe, Armstrong Little Rock idején csaknem 60 esztendős volt, és a polgári jogokért folytatott mozgalom kiteljesedésekor már régen túl volt azon a koron, amikor kortársainak többsége már megelégedetten nyugalomba vonult. Egy ilyen korú embertől elvárni – még ha olyan körülmények között született és nőtt is fel, amilyeneket egy vagy két generációval későbbi, ugyancsak nehéz sorsú társai sem igen tudtak volna felfogni -, hogy lelkesen magához ölelje az emberi jogok mozgalmát, egyszerűen túl sok lett volna.

Csaknem 50 éven keresztül hivatásos szórakoztató volt, és nem is akart megváltozni. Louis Arm¬strong csaknem a legvégsőkig turnézott, utoljára még egy szívrohamból felépülve is. 1971. július 6-án New York-i otthonában álmában halt meg. Maroknyi kivételtől eltekintve az Armstrongot követő időszak legtöbb trombitása adósa a nagy úttörő stílusbeli fejlesztéseinek. A korai negyvenes években – többek szerint, Armstrong jelentőségének és tehetségének első hanyatló jelei ekkor mutatkoztak – fontos változások kezdődnek a jazz stílusában. Jórészt Charlie Parker és zenésztársai, akik között Dizzy Gillespie volt a legfontosabb, munkássága idézték elő, hogy a jazztrombita stílusa megváltozott, és Armstrong játéka nem volt többé a legkorszerűbb.

Hatása azonban csak valamivel mellékesebbé vált, el nem tűnt soha, aztán a postbop korszakban azt a technikai profizmust és káprázatos technikát, amit ő hozott a jazzbe, ismét olyan figyelemre méltó teljesítményként értékelték, mint ahogyan már korábban. A korai húszas években Louis Armstrong a jazzmuzsikusok és a jazzmuzsika legbefolyásosabb személyisége lett, megváltoztatta a zenészek hangszerekről való véleményét és a hangszerjáték módját. Nagyon sok virtuóz előadó került színre a jazzben, amióta Armstrong először színre Iépett, de egyikük sem érte el sem a virtuozitás, sem a jazzhez vaIó elkötelezettség hasonlóan magas fokát, a blues feelinget, vagy az egyszerű és kifejező életörömöt. Louis Armstrong páratlan unikum volt. A zenei világ igazán szerencsés, hogy kiemelkedő munkásságát magáénak tudhatja.

A bejegyzés kategóriája: Rocktörténet
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.