Ha a nevét halljuk, két dolog biztosan eszünkbe jut: Franciaország, és a sanzon. Akik jártasabbak a zenében, azok azt is tudják, kivételes tehetsége ellenére majdnem elkallódott. Nem volt igazi gyermekkora, de ezt később pótolhatta.
Edith Piaf – eredeti nevén Edith Giovanna Gassion – 1915. december 19-én született Párizsban. A francia zászló mellett ő Franciaország egyik jelképe. A „franciaság” minden jegyével. Törékenységével, érzékenységével, forradalmi elszántságával, erejével, és a vele járó bódulattal, tragédiákkal. Mintha a francia nemzet testesülne meg benne és dalaiban.
Anyja bárénekesnő volt, de nem ért rá felnevelni őt, ezért egy bordélyház tulajdonosnőjére bízta a kislányt. Apja, aki cirkuszi artistaként próbált megélni, időnként felháborodott és magával vitte: a kis Edith a bordélyházból az utcára került, vagy az utakat járta apjával és a cirkusszal.
Négyéves korában, amikor ismét a bordélyházban élt, egy időre megvakult, majd a csodával határos módon visszanyerte látását. Ennek későbbi élete során nagy jelentőséget tulajdonított. Apja rájött, hogy az apró, törékeny alkatú lány nem jó artistának, ezért énekeltette a párizsi utcán. A már tinédzser lány Piaf – aki továbbra is több évvel fiatalabbnak látszott valódi koránál – hamar népszerű lett „utcai körökben”. És mint a mesében, így, utcai éneklés közben fedezték fel, és Lepleé, a kávéház-tulajdonos elindította a pályáján. Ő adta neki a „Piaf” nevet is, ami aztán fogalom lett világszerte.
1935-ben, húsz évesen énekelt először színpadon, és attól kezdve énekesi karrierje töretlen. Jean Coctou, a híres író színdarabot írt számára, és Edith a neki szánt szerepet el is játszotta. Halála után egyre-másra születtek a színdarabok az énekesnőről, a titkát kutatva. Leghíresebb, és legtöbbször feldolgozott dalai a “Padam-padam”, “L’Hymne à l’amour”, de sorolhatnánk még megannyi sanzont, melyet neki írtak.
Magánélete többször megtört. Rendkívül érzékeny volt mindenféle elesettség, nyomor, betegség iránt. Vagyonokat szórt szét a szegények között és a második világháborúban missziós feladatokat vállalt. Járta a frontokat, ebben az időben nem is lépett fel máshol, csak katonáknak énekelt. A katonák kedvence volt. Piaf egyébként is szerette a férfitársaságot. Nagy kalandja volt Yves Montand-al, akit ő indított el az énekesi pályán, de Aznavour vagy Gilbert Becaud sem maradt ki a sorból.
Legnagyobb szerelme, az ökölvívó világbajnok Marcel Cerdan volt. Amikor repülőgép-balesetben vesztette életét, Edith Piaf alól kicsúszott a talaj. Számos kalandja után úgy érezte, ez a nála három fejjel magasabb, robosztus férfi az élete értelme, az ő pusztulásával Edith végképp eltévedt a saját magánéletében. Egyre inkább a kábítószer felé fordult, és bár énekelt tovább (sőt, nagyobb intenzitással, mint valaha), de ezt a plusz erőt azonban már csak a drogok adták adhatták meg neki. Azt a boldogságot azonban megélhette, hogy látta: lemezei mindenhol, az egész világon népszerűek, különösen, ahol a franciákkal rokon lelkek élnek. A Balkánon, az oroszoknál, Amerikában. Mindezt már csak homályos ködökön át láthatta: a francia nemzet megbocsátó tapintata mellett halt meg, szinte „elfogyva”, 1963. október 11-én.
Yves Montand írta róla:„Amikor meghalt, a betegágya mellett lehettem. Nem, nem jó a szó: nem meghalt, ez a kis nő egyszerűen elfogyott. Mint a gyertya. A szemét kellett látni, és az ember mást nem is nézett rajta.”
