Kemény punk és szőke nő? Na ne már! Így fogalmazott egy ismerősöm nemrég, amikor egy rádióműsorban beszélgettünk. .Szőke. Manapság a szőke lányokat plázákban, és buta filmekben, viccekben képzelik el az emberek. Sőt az agyi képességeket is megkérdőjelezhetik. A keménység pedig, végkép távol áll ettől a fogalomtól.
Ha azt hallja, punk, akkor kemény rockzene (némelyeknek zaj), sötét ruha (lehetőleg szöges bőr), és színes haj, valamint a rendezetlen züllött külső, ami mindenkinek beugrik. A XX. Század utolsó harmadában feltűnt a színen egy banda, ahol csak egy szín dominált a sárga, azaz a szőke. Igen, a Blondie zenekarról van szó.
A ’70-es évek sikercsapatát 1974-ben alapította a platinaszőke New Jerseyben született énekesnő, Deborah Harry (1945) és a gitáros-szövegíró Chris Stein (1950). A végleges felállás csak a következő évben alakult ki, amikor csatlakozott hozzájuk a dobos Clement Burke (1955), a basszusgitáros Gary Valentine és a billentyűs James Destri (1954). Aztán –mint mindig ez is változott az évek során. A New York-i punk-rajongók körében rövid idő alatt a legnépszerűbb zenekarrá váltak. Első saját albumuk 1976-ban készült el, azonban csak egy évvel később, a Plastic Letters című koronggal egy időben jelenhetett meg. Első igazi sikerükre, a Denis-re 1978-ig kellett várni. A kislemez Angliában a legjobb tíz felvétel közé verekedte be magát, és ott is maradt jó pár hétig.
Nem sokkal később már új lemezzel (Paralle Lines) jelentkezett a banda, amely jóval sikeresebbnek bizonyult. Ezen az albumon szerepelt a ’79-es nyár legnagyobb slágere, a Heart Of Glass, amely irányadója lett a 80-as évek diszkózenéjének is. Sokan utánozták, alapokat vettek át, mai szóval élve „mintaprojekt” lett. 1979 végén új album következett, az Eat To The Beat. Annak ellenére, hogy a lemezt a rock kategóriába sorolták, két felvétel, a Dreaming és a Top 10-es Atomic is diszkó-sláger lett.
Annyi igaz, hogy a hangzást illetően sok rockos elemet tartalmaz, ami az együttes múltjából ered, azonban a Blondie zenéje ekkor már nem igazi punk. Sokan alkalmazták. ezt a technikát, olyan együttesek közül is, akiknek semmi köze nem volt a rockhoz, de népszerűsége folytán bevállalták. Az album népszerűsítése céljából egy filmet is forgattak, amelyet 1980 elején láthatott a közönség a zenei elit kedvenc helyén a New York City Club-ban. A megjelenést követően azonban szerzői jogviták merültek fel, ezért a korong másfél éven keresztül nem volt hozzáférhető.
A botrány elcsendesülése után a diszkó-mágus Giorgio Moroder vette kezébe a zenekar irányítását, akinek táncolható, ritmusos zenéje, és az együttes punkos múltja sikeres egymásra találásnak bizonyult. 1980-ban megjelent Autoamerican című lemezük ötvözte a dallamos tánczenét, az egzotikus reggae-t, és a rapet. A mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy a Rapture című felvételben hallható rap-betétet komolyan értette-e, avagy paródiának szánta a Blondie. A következő években több tag is kilépett az együttesből, amit azzal magyaráztak, hogy Deborah és Chris Stein egyeduralomra tört. Ami valahol érthető is hiszen ők voltak az első tagok, az alapítók.
Debby első önálló albumát ’81-ben készítette el: Koo Koo címmel. Néhány hónap múlva pedig megszületett a Blondie utolsó, The Hunter című albuma Ezt követően az együttes feloszlott és mindenki szólókarrierbe kezdett. Ez kinek jobban kinek rosszabbul sikerült. Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy ismét hallhassunk róluk: Ahogyan minden együttes életében a Blondienál is eljött a visszatérés ideje. 1997-ben négy taggal (Debbie Harry, Jimmy Destri, Chris Stein és Clem Burke) újra összeállt a csapat, és elkészítették, No Exit című albumukat. Ezen volt hallható a Maria is, amely Angliában hetekig uralkodott a listák első helyén, míg a tengerentúlon Top 20-as helyezést ért el.
